2019.11.14-én Horváth Attila nevelőszülő érkezett hozzánk. Témánk “Nevelőszülőnek lenni élethivatás”, amelyet tanulni kell. Sok alázatot, rugalmasságot, időt és türelmet igényel, de rengeteg szeretet és örömöt kap cserébe az ember. Attila elmesélte, hogy milyen fantasztikus és katarktikus élmény, ha egy sokat szenvedett gyermek a vállán pihegve alszik el, miközben azt suttogja “Szeretlek Papa”.De azt is átélte, ami előtte volt. Mikor könnyek között, verítékben forgolódva kiabált álmában. Mikor a rengeteg érzés, ami hatalmába kerítette úgy tört utat magának, hogy károkat okozott. Dühében szétverte a játékokat azokhoz vágta akik a leginkább szerették, mert azt gondolta akkor véget ér az ő rémálma, visszatérhet a családjához. Egy-egy kapcsolattartás után a vér szerinti családdal, mindent újra kell építeni. Mert kapják az ígéreteket, hogy “egy-két hét és otthon leszel velünk”, “már olyan sok pénzünk van, hogy holnap megyek és veszek nekünk egy házat”, “megvettem neked a legújabb X-Boxot, már csak haza kell jönnöd”, “tudod, hogy már otthon vár a kedvenc babád, amire mindig is vágytál?” . Hiába tudják sokszor, hogy hazugságok, mégis a titkos vágyaik hangzanak el. Ők pedig beleélik magukat. Minden egyes alkalommal. Majd miután az öröm, a boldogság elszáll, visszarepülnek a valóság szilárd talajára, akkor mellbevágja őket az érzés. Megint becsaptak. Mi nevelőszülők mindent próbálunk megadni. Sokszor erőn felül. Sokszor a határainkat feszegetjük. De küzdünk. Mert úgy gondoljuk érdemes. Mert nem szeretnénk, ha ezek a gyermekek később a nincstelenségbe, a kilátástalan jövőbe tartanának. A mi napjaink, az útról szólnak. Egy olyan útról, aminek nem látjuk a végét, de megyünk rajta. Választunk egy irányt, és kézen fogva megyünk rajta végig nevelt gyermekeinkkel. Akkor is, ha az út gödrökkel teli, akkor is ha épp lezárták, vagy akkor is, mikor kis időre elengedik a kezünket. Mert eldöntöttük.

Híranyag szerzője: Szél Petronella
                                 Szakmai vezető